Két teljesen különböző mérkőzésen vagyunk túl a válogatottal, de a lényeg az volt, hogy pár játékos megmutassa magát a kapitánynak, és hogy a kevés lehetőségek egyikét megragadjuk az együttlétre.

Bár jó ideje nem jártam a csapatnál, olyan volt, mintha mi sem történt volna, ott folytattuk, ahol abbahagytuk. Nem kellett külön idő, hogy beilleszkedjek a társaságba, hiszen baráti szinten folyamatosan tartjuk a kapcsolatot.

A Liechtenstein elleni mérkőzés mindenki számára üdítő élmény volt, a második meccsnek viszont már egyikünk sem tudott örülni. A lengyelek nem mutattak semmi meglepőt, tudtuk, hogy erős csapatról van szó, mi viszont az első félidőben tulságosan visszafogottan játszottunk. Nagyon agresszíven letámadtak minket, és nem tudtunk építkezni, ráadásul ezt a pálya rossz talaja is akadályozta. A szünet után a lengyelek némileg visszaálltak, így több területhez jutottunk.

A poznani lecserélésem nem volt váratlan, Sándor Gyurival már a meccs előtt tudtuk a kapitánytól, hogy 45 percet szán nekünk. Elégedettnek nem mondhatom magam, az eleve nagy hiba lenne, mert egy játékos soha nem lehet elégedett. Nem kaptam külön értékelést a kapitánytól a meccsek után, amiket kért, próbáltam maximálisan betartani, bízom benne, hogy a teljesítményem alapján máskor is számít majd rám.

Az utazgatások és a meccs miatt nem sokat aludtam az utóbbi napokban, de az edzések persze mennek napközben, ma és holnap este próbálom magam utolérni az alvásban. Szombaton a Westerlo elleni hazai bajnokit kíméletlenül hoznunk kell a Genkkel, és folytatni a kapaszkodást az élmezőny felé.